Annak, hogy több éve abbahagytam a blogírást rengeteg oka volt, mint ahogy annak is, hogy egyáltalán írtam. Többek között az, hogy kényszeresen szeretném valahogyan elmenteni azon gondolkodásaimat ostobaságokról, melyek richtig nem akkor jutnak eszembe, mikor leülök írni, hanem buszon-villamoson, egyéb helyzetekben, tehát ez egyben a befejezés okainak is egyike. 

Másrészt mindig azt gondoltam, hogy különleges tehetségem lenne az íráshoz, ha végre egyszer rendesen nekilátnék, sajnos ennek ellenkezője bizonyosodik be, visszaolvasva évekkel ezelőtti irományaimat.

Ezenkívül senki nem olvasta. Csak néhány barát, akiket fegyverrel kényszerítettem.

Alapvetően nem vagyok egy lehangolt alkat, ablogok viszont a legeslegrosszabb hangulataimat és agyszüleményeimet tükrözik, hiszen a réten virágok közt ugrálva irtózatos boldog mosollyal az arcomon (mint gálvölgyi), valószínűleg nem kapom elő a laptomot szivecske mintás kötényemből, hogy leírjam: óh, mily csodás a világ.

Ellenben vasárnap délelőttökön (a francba, megint vasárnap van) nagy a csábítás, hogy az aktuális teendők, tanulás, takarítás, egyéb értelmes cselekvések helyett elsírjam mennyire nincs kedvem mindezeket végrehajtani. Mint most.

Ennek tehát se sok valóságalapja, se értelme nem lenne, így tehát minek. 

Viszont mostanra megint elértem az első ponthoz, vagyis a mitévő legyek, regényt akarok írni, de se ihletem, se időm, se energiám, se képességem, se semmi, viszont valamit kell, tehát...

üdv megint.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.